Azt álmodtam, katona voltam...

Egy kis hiba becsúszott: az útra szánt innivalót naponta - volt, hogy többször is - pótolni kellett.

Már javában vonat át- és felvevőként dolgoztam 1996 januárjában, mikor fejembe ötlött: katona leszek. Hogy miért? Barátaim egymás után kapták behívóikat, hát mire várjak? Tolatásvezető barátom rokona a miskolci hadkiegészítő parancsnokságon dolgozott már régóta, jó sok csillag hullott a vállára, így a sorozáson már tudtam, hogy májusban bevonulok, csak azt nem, hogy hova. Nem nagyon érdekelt, hogy az ország mely részére: legalább utazok, azt úgy is szeretem.

Az idő vad rohanásba kezdett, haverokkal szinte állandóan bevonuló bulit tartottunk heteken át. Persze, mellette szolgálatba is jártam, róttam a kilométereket Miskolc-Rendező pályaudvaron, és a szívem szakadt meg, ha egy-egy nagyobb buliról főleg péntek, szombat este lemaradok. Na de ha most így érzem, akkor mi lesz velem egy év alatt, míg katonáskodok. Teljesen ismeretlen közeg vár. A szinte korlátok nélküli életből rend, fegyelem, felügyelet?  Biztos jó ötlet ez? Nem kellett volna inkább a kapcsolatot egy „E” betűre felhasználni, ami azt jelenti, hogy alkalmatlan a katonai szolgálatra? Mindegy, most már nem csinálok a számból segget, jöhet bármi, állok elébe. Buli, bulit és szolgálatot követett, egyszer csak megjött a behívó.

1996. május 16. 9.00 Hidasnémeti II. Rákóczi Ferenc Határvadászszázad. A francba túl közel van, gondoltam, de később kiderült nagyon is jól van ez így. Nincs más hátra, már csak két hét. Mit vigyek magammal? Pár sört az tuti, meg egy pár deci házi pálinkát az is tuti. Ezeket persze csak az útra, arra a vonattal másfél órára. Amúgy meg sok cigit, cipőtisztító felszerelést, például harisnyát, mert azzal rohadtul ki lehet fényesíteni a surranót. Kipróbáltam még a mosogatószivacsot és még jobb lett, mint harisnyával így tettem azt is. Került még egy pár jobb konzerv és a tisztálkodó felszerelés (fogkefe, fogkrém, tusfürdő, borotva és hab, arcszesz) a táskába. Már napok óta indulásra kész vagyok, a MÁV-val tudattam, hogy bevonulok, majd jövök, ha jövök.

Egy kis hiba becsúszott: az útra szánt innivalót naponta – volt, hogy többször is- pótolni kellett. A legutolsó bevonuló buli után – ami betyárosra sikeredett – nem volt más dolgom, mint elbúcsúzni szüleimtől, öcsémtől, megfogni a táskát: irány a vasútállomás. Nem vagyok egy nagy búcsúzkodó, meg is kértem mindenkit, hogy ne kísérjenek el egy lépést sem. Nekem is – és talán nekik is – könnyebb így. Majd írok.

Hozzászólások 0 hozzászólás