1990-2011

Úgy járt, mint a magyar ember a nyugdíjkorhatárral: a nyugalmazásáig eredetileg hátralévő tizennyolc hónapból végül nyolc év lett. Nem bírta tovább: rituálisan megcsonkította önmagát. Abba is halt bele.

Mint arról korábban már beszámoltunk, a ROSAT küldetését eredetileg 18 hónaposra tervezték, ennek elteltével az a döntés született, hogy addig használják, amíg csak bírja. Nyolc évig bírta.

Addig sem volt épp zökkenőmentes élete: 1993-ban például a giroszkópjai mondták fel a szolgálatot, ezek tartják a műholdat a pályáján. Erre egyfajta high-tech barkácstuning következett német módra; ennek következtében a továbbiakban a Nap és Föld mágneses terét használta tájékozódásra a ROSAT.

Egy évvel később viszont a mérésekhez szükséges gázból fogyott ki, ettől kezdve a Nagyfelbontású Képalkotó berendezés (High Resolution Imager, HRI) használatára tértek át, ami nem gázzal működött. Fekete-fehér lett a világ.

Aztán 1998-ban a ROSAT nem bírta tovább, és rituálisan megcsonkította önmagát, amikor a csillagok megtalálásáért és követéséért felelős egység a műhold megmaradt "szemét" - a HRI-t - a mi Napunk felé fordította; ez helyrehozhatatlan károkat okozott benne: ugyanaz történt, ami bárkivel történne, ha napfogyatkozás idején a Hold mögül előbukkanó nap első sugarai védőszemüveg nélkül érik a retináját: a műhold konkrétan megvakult.

Hálátlan az emberiség. Miután felismerte, hogy a továbbiakban semmit nem tud kezdeni a világtalanná vált műholddal, 1999 februárjában végleg kikapcsolták. Azóta körözött a Föld körül. Egészen 2011. október 23-ig, amikor a legvalószínűbb feltételezések szerint az Indiai-óceánba zuhant. Itt veszett nyoma:

Használatával a röntgensugárzás univerzumbeli megoszlásáról, valamint a világegyetem eredetéről akartak képet kapni a kutatók. A kozmosz legforróbb helyei ugyanis röntgensugarakat bocsátanak ki magukból, nem ritkán fekete lyukak és neutron csillagok adnak így életjelet magukról. Legalábbis, ezt gondolták a kutatók a ROSAT fellövéséig.

Aztán kiderült, hogy gyakorlatilag boldog-boldogtalan kibocsát magából röntgensugarakat, beleértve például még az üstökösöket is, amikről korábban nem is feltételeztek efféle perverziót. A bökkenő az volt, hogy a Föld légköre elnyeli a röntgensugarakat, ezáltal innen nem lehet ilyen megfigyeléseket végezni. Így hát a röntgen csillagvizsgáló ment az űrbe – ez lett a ROSAT.

Szolgálati ideje nyolc éve alatt elkészítette a teljes égbolt röntgentérképét (ld. a fenti képet), az addig kozmikus röntgen háttérsugárzás néven ismert jelenséget csillagokhoz kötötte: valahogy úgy, mintha egy osztályterem alapzajából próbálnák meghatározni, hogy pontosan melyik nebuló zavarja az órát, és mivel.

Amíg azonban ez egy osztályteremben meglehetősen kilátástalan vállalkozás, a ROSAT-nak ugyanezt sikerült megtennie a csillagokkal: kiderült, hogy röntgensugarakból melyik égitest mennyit dob a „közösbe”. A szupernóva-robbanások maradványairól is általa tudtunk meg többet.

Úgyhogy köszönjük, ROSAT.

Hozzászólások 0 hozzászólás