Összes hír 2019 | 2018| 2017 | 2016 | 2015 | 2014 | 2013 | 2012 | 2011 | 2010 | 2009 | 2008 | 2007
© VDSzSz Szolidaritás - www.vdszsz.hu/page/13/artID/7522/html/fekete-karacsony.html

Fekete Karácsony


Az elmaradt fejlesztések is hozzájárultak a december 24-i vasúti tragédiához. Az ütközés ereje akkora volt, hogy a 13 személykocsiból csak négy maradt a sínen. Negyvenöten haltak meg, az áldozatok között sok volt a gyerek is. 

Óriási hó fedte a világot 1963. december 24-én reggel. Akkoriban jóval kevesebb gépkocsi volt, így az emberek vonattal utaztak a nagy bevásárlásra a fővárosba. Reggel kilenc óra előtt egy perccel, Szolnoktól mintegy három kilométerre, a paládicspusztai feltételes megálló körül súlyos vasúti szerencsétlenség történt. A Nyugati pályaudvarról induló személyvonat belerohant a nyílt pályán veszteglő tehervonatba.
 
A hőmérő -17 C-fokot jelzett, a látótávolság 40-50 méter volt, és a rohanó személy több mint ötven kilométeres sebességgel csapódott az előtte álló teherbe, amelynek mozdonyából kifogyott a víz. A jelzők hibátlanul működtek, az ütközés előtt egy kilométerrel álló sárgát jelzett, de ezt nem vette észre sem a mozdonyvezető, sem a két társa, így nem is lassítottak. Amikor észrevették a bajt, 50-60 méterre lehettek az ugyanazon a sínen álló tehervonattól, holott a megálláshoz 300 méter féktávolság kellett volna.

A személyvonat mozdonya fél oldalára dőlt, és a hatalmas csattanást egy másodpercig dermedt csend követte. Majd az épen maradt kocsikból kiugrottak az emberek, a sebesültek pedig jajgatni kezdtek. A mozdonyvezető, Sz. J. félőrülten rohant a feltételes megálló felé.

— Segítség, segítség! — majd halálsápadtan állt a szerelvény mellett.
Az összeütközés ereje akkora volt, hogy a 13 személykocsiból csak négy maradt a sínen. Ráadásul a mozdony után lévő három kocsi közül a gyermekeké, s a velük utazó szülőké teljesen összetört. Ez a kocsi régi, favázas szerkezetű volt, így nem bírta az összeütközés erejét. Belőle ép rész nem maradt, így nem véletlen, hogy a 45 halott között 17 gyermek is volt. Sőt, még további 27 súlyos és 5 könnyebb sérült, akik kórházi ápolásra szorultak. A halottak nagy része az első három kocsiban ült, mivel a személyvonat harmadik kocsija ráfutott és szinte letarolta a gyerekkocsit.

* * *

Vajon hogyan emlékeznek a szerencsétlenség életben maradt utasai erre a döbbenetes másodpercekre? Hét olyan család is volt ezen a vonaton, ahol vagy mindannyian meghaltak, vagy csak egy, esetleg két személy maradt életben.

Az elsőfokú bírósági tárgyaláson felolvasták azt a levelet, amelyet egy, még akkor is kórházban lábadozó ember írt.
— Ültem a padon, és egyszer csak nagy csattanást hallottam. Aztán a kocsi összecsuklott, mint a harmonika. A lábaim térden felül a két pad éle közé szorultak, az élek villámgyorsan közeledtek egymáshoz. Azt még láttam, hogy letépi a lábaimat, azután már csak a kórházban tértem magamhoz.

Györgyi akkor éppen nyolcéves kislány volt, és a szüleivel, valamint a két évvel idősebb nővérével utaztak a második, azaz a gyermekkocsin a nagymamához, Csongrádra. A lányok az ablakot huhukolták, hogy kiláthassanak a behavazott tájra. Beszéltek arról is, hogy a nagyszülők talán már a karácsonyfát is feldíszítették. Györgyi így idézte föl azokat a másodperceket:

— Előbb egy hatalmas csattanásra emlékszem, aztán a nővérem ölébe röpültem. Azt hittem, ő rántott magához, játékból. Aztán szétrobbant az ablaküveg, szilánkok repültek, és minden elsötétült.

A szép alsó tagozatos kislány soha nem látta viszont élve az apukáját, anyukáját, tízéves nővérét. Csodával határos módon meggyógyult, Később édesapja legjobb barátja vette magához, és nevelte a feleségével együtt. A kislány soha többé nem beszélt nyíltan erről a napról, évekig sikoltozva ébredt. A sebek idővel behegedtek, és ma már családjában, önállóan él. Egy olyan puha fészekben, amelyet mások raktak alá. Vajon el tudja-e felejteni azt a másik, az eredeti családját, akiket pillanatok alatt elveszített?

Józsi tizenöt éves volt, amikor az édesapja ebben a vasúti szerencsétlenségben meghalt. Amikor ezt otthon megtudták, az édesanyját is kórházba kellett szállítani. Józsi zenét tanult, muzsikus szeretett volna lenni, de kellett a pénz, és így segédmunkás lett. Majd kitanulta a lakatos-, azaz a vasasszakmát. Csendes, szorgalmas fiú lett, állítólag jó szakember vált belőle. Hogy milyen hegedűs lett volna, ez örök rejtély. A szolgálatba azzal a kopott vasutastáskával jár, amellyel édesapja indult a műszakokba. Képtelen megválni tőle, mert ha megfogja, állítja, érzi édesapja keze melegét. Aki úgy ment el, hogy el sem tudott búcsúzni tőle.

Egy házaspárnak egyetlen fia nagyon nehezen született, 14 év házasság után. Már-már lemondtak róla, de bekövetkezett a csoda. Az apa már 51 múlt, az anya 40. Madarat lehetett volna velük fogatni, ők voltak a világ legboldogabb szülői. Mivel tanyán éltek, a legény Pesten járt iskolába, az édesanya özvegy nővérétől. Viszont ekkor téli szünet volt, röpült a fiú haza, a szülőkhöz. Pontosan ezzel a vonattal. Kimentek elébe, de késett a vonat. Aztán jött a hír: nem is jön, mert a szerelvény összeütközött, kisiklott. Gépkocsit fogadtak, és a két megtört szívű ember Szolnok felé araszolt a csúszós, havas úton. Reménykedtek, hátha csak megsérült a fiuk, de sajnos már csak a halottasházban találkozhattak életük értelmével. A szülők összeborultak a kórház kertjében, mint két kiszáradt fa. Fent ragyogtak a csillagok, szikrázott a hó, de ők csak a sötét eget látták belőle…

***

A mentésben segített a magyar honvédség, de adtak gépeket a szovjet alakulatok is, mert a nagy hóban nehéz volt megközelíteni a szerencsétlenség színhelyét. Hét család maradt részben vagy teljesen árván. A Legfelsőbb Bíróság 14 év szabadságvesztésre ítélte a mozdonyvezetőt, és ettől a foglalkozástól örökre eltiltotta. A figyelő fűtő 3 év szabadságvesztést kapott.

A mozdonyvezető valószínű letöltötte a büntetését, bár erről nincs pontos adatunk. Akkoriban volt egy kisgyereke.  Egyébként kiváló dolgozó volt, remek szakember, de életében egyszer, 1963. december 24-én kilenc óra előtt végzetesen, jóvátehetetlenül tévedett. Hiába, vannak olyan szakmák, ahol a pillanatnyi kihagyás családok özönét döntheti gyászba. Akadnak hivatások, ahol soha nem szabad tévedni, legyen az illető pilóta, mozdonyvezető, esetleg hajóskapitány.
Valamikor ő, még a hetvenes évek második felében, hazamehetett szeretteihez. Igaz, a fiából akkorra legény lett. De a negyvenöt áldozat, közöttük a tizenhét gyerek soha nem foghatta meg többé a szülői ház kilincsét.

A baleset nagy hatással volt a vasutas társadalomra!

Levelek sokasága került a bíróság elé. Volt olyan, aki nemcsak a mozdony személyzetét, de a balesetben vétkes összes szolgálatban lévőt a vádlottak padjára ültette volna.

Más nyersen megírta, nem a mozdonyvezetőt tartja vétkesnek, hanem a MÁV műszaki vezetőségét és az irányító minisztériumot.

Egy nyugdíjas mérnöknek pedig az volt a véleménye: ez a baleset a környező országokban működő tökéletesebb műszaki feltételek mellett meg sem történt volna.

De kifejezték véleményüket a megye vezetői is! A MSZMP megyei titkára, Csáki István már négy nappal a baleset után levelet írt a Központi Bizottság titkárának. Megemlítette, az 1950-es évektől már több baleset is volt a megye vasútvonalain.

A levél befejező sorai már finom célzások a tarthatatlan állapotra, ami érthető, hiszen a Budapest – Szolnok – Nyíregyháza fővonalon bonyolódott le az ország legfontosabb kapcsolata a Szovjetunió és Románia felé.

„…Nem tudjuk, mi okból kifolyólag, a műszaki felújítás és fejlesztés ezen a vonalon lassúbb a szükségesnél…” - írja egyik mondatában.

A megyei és vasúti vezetők többször rákérdeztek már a fejlesztésekre, de csak viccelődés formájában kaptak választ. A levélből kiviláglik: a tragédia nem következett volna be, ha az ország irányítói komolyan veszik Szolnok megye pártfunkcionáriusainak javaslatait.

A súlyos baleset után négy évvel(!) megindultak a szolnoki vasúti csomópont korszerűsítési munkái.

Szikszai Mihály, főlevéltáros, D. Szabó Miklós, szoljon.hu