Nem értünk egyet az egyen-forma, munkaruházati ellátás tervezett szabályozásával
A 2014. december 15-i VÉT-ülésen kaptuk kézhez a Kollektív Szerződés 4.sz., az egyen-forma, munkaruházati ellátást szabályozó mellékletének tervezetét. A munkavállalók ruházati ellátása során az évek óta bevált gyakorlat ilyen mérvű megváltoztatásával nem értünk egyet. Levelet írtunk Bánhidi-Nagy Attila humánerőforrás vezérigazgató-helyettes részére. De hogy jön mindehhez az evolúció? Mindjárt kiderül.
"Tisztelt Vezérigazgató-helyettes Úr, kedves Attila!A 2014. december 15-i VÉT-ülésen kaptuk kézhez a Kollektív Szerződés 4.sz., az egyen-forma, munkaruházati ellátást szabályozó mellékletének tervezetét.
A munkavállalók ruházati ellátása során az évek óta bevált gyakorlat ilyen mérvű megváltoztatásával - az elmúlt időszak ellátási problémái ellenére – nem értünk egyet.
A cipők juttatása esetében úgy vezetnénk ki az ellátást a KSZ-ből, hogy nem tudjuk mi lép a helyére? Jelenleg valamennyi érintett munkakörben 3-4-féle cipő közül választhatnak a munkavállalók, munkavégzésük jellegétől, igényeiktől, komfortérzetüktől függően. A hölgyeknél ezt a differenciált ellátást még a sarok kialakítására vonatkozó eltérések is színesítik.
A Munkavédelmi Szabályzat-tervezetbe áterőszakolt ellátás semmi konkrétumot nem tartalmaz. A munkakörök felsorolása mellett egy MSZ EN ISO szám szerepel, ami tulajdonképpen nem egyéb, mint annak meghatározása, hogy az adott lábbelinek milyen kockázatok ellen kell védelmet nyújtania, és milyen kialakításúnak kell lennie (középmagas, magas szárú, villamosan szigetelő stb.).
Tekintettel arra, hogy a munkaköri csoportok mellett többnyire csak egy szabványszám szerepel, mozgástér nincs, így a MÁV Zrt. munkavállalóinak döntő hányada a munkavégzés jellegétől és az évszaktól függetlenül félmagas, vagy magas szárú cipőben lenne kénytelen folyamatosan munkát végezni. (A szabványok ugyanis engedélyezik a téli betétek alkalmazását, tehát ad absurdum még téli cipőt sem kell külön biztosítani.)
Problémásnak tartjuk a kockázatértékelés során levont következtetéseket is. Az egyen-formaruházat viselésére kötelezettek - I-VI. munkaköri csoport - tevékenysége döntően irodához kötött. Amennyiben technológiai területekre kell kimenniük, azt általában valamilyen rendkívüli esemény idézi elő - egyébiránt jobbára peronokon, közlekedési utakon haladnak. Miért szükséges számukra félmagasszárú félcipő? Miért kell egy vonóvezetékes váltókezelőnek, táblakezelőnek orrmerevítős félcipő? Milyen tárgyak zuhanása, beütődés-veszély indokolja ezt a védelmet?
E munkakörök esetében a rendszeres vágányok között (ágyazaton) végzett munkából adódó kockázatokat nem kell figyelembe venni. Ha olykor mégis át kell haladni ilyen területeken, az belefér a munkabiztonság fogalomkörében jól ismert elfogadható kockázat körébe.
Tehát hibás következtetés ennek a munkavállalói csoportnak juttatott lábbeliket egyéni védőeszköznek minősíteni, és kiemelni a Kollektív Szerződésből.
Szeretnénk felhívni a figyelmet a 65/1999. (XII.22.) EüM rendeletben foglaltakra, mely a munkavállalók munkahelyen történő egyéni védőeszköz-használatának minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeiről szól.
2.§ (2) Nem minősül védőeszköznek:
"a) a közönséges munkaruha, és az olyan egyenruha, illetve formaruha, melyet nem a munkavállaló biztonságának és egészségének védelmében terveztek, illetve vizsgáltak;"
Ez értelemszerűen vonatkozik a cipőkre is.
A munkavállalókat érintő kockázatok meghatározása a munkáltató felelősségi körébe tartozik.
Amennyiben nem állapít meg kockázatot, vagy még elfogadható kockázatot állapít meg, abban az esetben nem kell a munkavállalót védőfelszereléssel ellátni, így a lábbeli is egyszerű egyen formaruházati elem, melynek juttatási rendje minden további nélkül maradhat a KSZ-ben.
Ha ez nem így lenne, akkor a munkáltatókat rá lehetne kényszeríteni, hogy a teljes munkavállalói állomány összes ruhadarabjáról gondoskodjanak munkaidőben, hiszen valami ellen (hideg, meleg, eső, hó) mindig védeni kell a munkatársakat.
Sőt, a látogatók, szolgáltatást igénybevevők egyenértékű védelmére vonatkozó jogszabályi követelmény logikája szerint, ha a munkavállalóktól az irodai terek, peronok használata során védőeszköz használatát követeljük meg, akkor az ilyen helyeken megforduló ügyfeleinket, utazóközönséget is az itt tartózkodás időtartamára azonos védelmet nyújtó védőeszközökkel kellene ellátni. (Minden utas kap egy MSZ EN ISO 20347 szerinti lábbelit, melyet leszállást követően visszaad. Jó hír, hogy tisztítást, fertőtlenítést követően, ha védelmi képessége kifogástalan, újra felhasználható.)
Nem láttunk utalást arra, hogy a védőfelszerelések közé javasolt cipők esetén a csere miképpen lesz megoldva? Ki bírálja el indokoltságát, vagy épp az ellenkezőjét? Ki deponálja, és tartja nyilván a készleteket? Ha nem a közvetlen munkáltató – ami védőfelszelés esetében sajátos lenne – akkor a pár megmaradt szertárba való utazás miként lesz elszámolva? Ha a munkáltatónak felróható okból a csere meghiúsul, a munkavállaló nem végez munkát, de ezt az időt számára hogyan számolnák el? És még sorolhatnánk.
Az alapötletet, hogy minden cipő védőeszköz legyen, bizonyára motiválta a MÁV Csoport statisztikáiban előkelő helyet elfoglaló botlásos, ficamos munkabalesetek relatív magas aránya. Azonban az igazság az, hogy az említett balesetek száma évek óta stagnál, szembetűnővé azért váltak, mert a szervezeti, kapacitásbeli változások során minimálisra csökkentek mellette a más – pl. korábban meghatározó számú elegyrendezési – balesetek.
Bizonyos számban ilyen balesetek bekövetkezése a foglalkoztatottak létszámával arányosan törvényszerű és elfogadható. Ez a két lábon járás evolúciós kockázata. (Ehhez társulnak még olyan népi bölcsességek, mint: négy lába van a lónak, mégis megbotlik.)
De komolyra fordítva a szót: ha ezen a helyzeten javítani szeretnénk, azt elsősorban a technológiai területek rendjével, a járófelületek egyenetlenségének megszüntetésével, az össze-vissza álló, törött, hiányzó aknafedelek kijavításával, a rendszeres gyomirtás révén lehetne elérni.
Összegezve: Az egyen formaruházati ellátás keretében biztosított lábbelik juttatási rendjét továbbra is a Kollektív Szerződés útján, az eddigi gyakorlatnak megfelelően kívánjuk a munkáltatóval egyetértésben szabályozni.
Így szólt az eredeti koncepció is. Ez természetesen nem zárja ki, sőt: kívánatos, hogy a közbeszerzési eljárás során a MÁV Csoport az említett szabványsorozatnak megfelelő és ilyen tanúsítványokkal rendelkező lábbeliket szerezzen be.
Kivételes esetekben, ha a munkavégzés jellege tényleg indokolja, az említett csoport munkavállalói is vételezhetnének védőcipőt a kockázat fennállásának idejére.
A fentebb leírtaktól eltérő a helyzet a munkaruházati juttatás keretében biztosított cipőkkel - nem érintve a már eddig is védőfelszerelésben adott lábbeliket.
Ez esetben a döntően fizikai munkát végző állománynál valós kockázatok jelentkeznek, így a jogszabályi követelménynek megfelelően ellátásukat valóban a védőeszközök juttatási rendjének megfelelően kell szabályozni. (Azonnali csere igénye miatt nem maradhat a pontrendszerben.) Itt azonban más problémák merültek fel.
E munkavállalói kör a jelenlegi szabályozás szerint háromféle cipőből választhat: munkacipő (fél), surranó, MÁV bakancs. Ha ezek védelmi képességét meghaladó kockázat jelentkezett - például talpfa-betonalj csere - védőként orrmerevítéses bakancsot vételeztek.
A Munkavédelmi Szabályzat jelenlegi tervezete – eltekintve néhány TEB, erősáramú munkakörtől – mindössze egyféle lábbelit határoz meg. Ez így elfogadhatatlan.
Az rendben van, hogy az egyidejűleg jelentkező különböző ártalmak kockázata esetén a védőeszközt a legmagasabb kockázatot jelentő veszély figyelembevételével kell meghatározni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ellátás kizárólag egyféleképpen - mondjuk orrmerevítős bakancs formájában - manifesztálódhat.
Ehhez tudni kell, hogy az egyéni védőeszközök jellemző tulajdonsága, hogy védelmi fokozatuk fordított arányban áll viselési komfortjukkal. (A korszerű munkavédelem ezért preferálja a műszaki megoldásokat, a kollektív védelmet. Bizonyított, hogy az indokolatlan, kényelmetlen, nehéz stb. egyéni védőeszköz csökkenti a koncentrációs képességet, irritálja viselőjét, és idő előtti elfáradást okoz. Ezért a védőfelszerelések meghatározása akkor helyes, ha az a tényleges tevékenységek felmérésén alapul, és ahhoz idomul.)
Még a legnehezebb fizikai munkát végző - és talán a legtöbb kockázatnak kitett - pályamunkások esetében sem indokolt, hogy a munkaidejük teljes ideje alatt orrmerevítős magasszárú bakancsot viseljenek, télen-nyáron. Főleg, mikor vannak napok, amikor el sem hagyják a főnökség területét, mert bent rendezkednek, vagy az időjárás nem teszi lehetővé a vágányok közti munkavégzést. De egy gallyazás, fűnyírás sem igényel ilyen védőbakancsot. Ilyen munkákhoz egy félmagasszárú munkacipő is bőven megfelelő.
(Az sem világos, miért kell egy egyéb vasúti járművezetőnek – UDJ, felsővezetékes szerelő kocsi – egész álló nap orrmerevítős magas szárú bakancsban lennie, mikor megtörténhet, hogy a járművét sem hagyja el?) És a példákat a végtelenségig lehetne sorolni.
Mielőtt a Kollektív Szerződésből bármilyen munkakör átkerül a Munkavédelmi Szabályzatba, az MvSZ-tervezet cipőkre vonatkozó táblázatos részeit felül kell vizsgálni, és meg kell teremteni annak feltételét, hogy a munkavállalók egészségének védelme és munkakomfortja összhangban legyen. Biztosítani kell, hogy munkakörönként több cipőtípus álljon rendelkezésre, hiszen a védőfelszerelés-ellátásnak pontosan az a lényege, hogy tevékenységhez kötődik, nem pedig munkakörhöz.
Ezt a képtelen helyzetet külső tényezőként a jogalkotók csak zárt üzemekre (egy munkakör - egyféle tevékenység) koncentráló, szűk látókörű gondolkodása, belső tényezőként viszont a munkabiztonságra vonatkozó jogszabályok dogmatikus alkalmazása, a kockázatok olykor helytelen megítélése, túldimenzionálása eredményezte.
Nyitottak vagyunk mindenféle tárgyalásra, együtt gondolkodásra, de a Kollektív Szerződés módosítását ilyen feltételek mellett nem tudjuk aláírni.
Budapest, 2014. december 18.
Üdvözlettel:
Bárány Balázs Péter
alelnök"
