Első úticélunk Tákos temploma.
Elsőként a gyönyörű haranglábat pillantjuk meg, majd egy réges-régi, küszöbként szolgáló malomkövön át bejutunk az aprócska templomba. Kedves idős néni verssel köszönt bennünket. Arcát leginkább az évtizedek jóságos mosolya alakította, időtlenül szép, mint a kis templom, amiről olyan nagy szeretettel beszél. Ülünk a gyönyörű fakazettás mennyezet alatt, és hallgatjuk a templom meséjét.... Összefogásból mennyi szépség születhet, ha erőt, tudást, jusst jobbító célra használ egy közösség, legyen az bármilyen kicsi vagy nagy. Hallgatjuk a nénit, sorolja a nagyobb felújítások dátumait, és az árvizét, amit a templom csodával határos módon túlélt. A mondatok között ott van, ami elmondhatatlan - mennyi örömet bánatot láthatott, imát fohászt hallhatott ez a hely - rég elmúlt ünnepek, esküvők, keresztelők, háborúk - öröm és bánat könnyeit. Őseik öröksége, a templom - hitet és bizonyosságot nyújtott az itt élőknek reményteli időkben és a reménytelenségben egyaránt. Nem „csak” műemlék, ma is élő része az egésznek, a közösség temploma. Ujjaim végigszaladnak a sok-sok kéz érintésétől barázdáltra koptatott imapadon. Azt mondják, az épületeknek is „ lelke”van. Erre a helyre ez egészen biztosan igaz.

Második megállónk Csaroda református temploma.
A Csaronda patak ölelésében, árnyat adó öreg fák között, gyönyörű ligetben magasodik elénk az Árpádkori templom. „Erős vár a mi Istenünk.” Ez az első gondolatom, ahogy megpillantom.
Érdekes kontraszt. Két templom, az előbbi aprócska festett faragott ékszerdoboz, ahova mint anyja ölelő karjaiba a gyermek, úgy bújhat a biztos vigaszt kereső, ez utóbbi erőt, méltóságot sugárzó háza az Úrnak, és védelmezője az őt dicsőítőknek.
Fiatal tiszteletes beszél a történetéről. A XIII. században épült templomot a karcsú fazsindelyes őrtorony teszi egyedivé, amelyből a vidéket vigyázták.
A templom különlegességei a bizánci időkből való freskók, amelyeken a szentek mind mosolyognak. Sajnos nagyon kevés helyen maradt meg ez az ábrázolásmód, mert később átfestették, vagy leverték és bevakolták őket. A XVI. század közepétől a helybéliek áttértek a református hitre, ezért bevakolták a freskókat, de előtte nem verték le azokat. A fehérre festett falakra életfás tulipános motívumok kerültek kívül-belül.
A freskók az 1970-es években, a templom restaurálásakor kerültek elő. Az, hogy így megmaradtak, a növény és földalapú festéknek, meg furamód pont az őket elfedő mészrétegnek köszönhető.
A mosolygó szentek freskóiból szinte árad a békesség, az életigenlő szeretet, ami a jóval később festett virágos életfás díszítéssel valami csodás harmóniában egyesül, és a jelenben áll össze varázslatosan szép egésszé. Múlt és jelen - mint az idő mozaikkockái - mint maga az élet...
Indulnunk kell. A következő hely, ahol megállunk szintén nem mindennapi.

Tarpa szárazmalmának különleges épülete ámulatba ejti azokat, akik még nem láttak hasonlót. Megtudjuk az idegenvezetőtől, hogy régen szinte minden faluban épült szárazmalom a gyakori árvizek, és a tartós téli fagyok miatt, amikor a vízimalom használhatatlanná vált.
A malom 1855-ben épült, tölgyfavázas, a zsindelyezése is tölgyfából készült. Lovak vagy ökrök hajtották a kerengőben lévő nagykereket, ami a malomházban lévő orsót, az meg egy tengely segítségével a felső őrlőkövet forgatta. Utoljára 1929-ben őrölt, majd átalakították közösségi épületté, ahol bálokat tartottak, később mozi lett.

A 80-as évek elején az eredeti malom mintájára restaurálták az épületet, értékes ipari műemlékként tartva azt számon.
Pár fotó után innen is tovább állunk, de nem megyünk messze, a Tarpai Nagy Hegyre indulunk, csúcstámadásra. Páran megilletődnek a sokatmondó névtől, és inkább hátramaradnak. Mi, a bátrak és elszántak megindulunk és nem bánjuk meg. Kellemes sétatempóban haladunk, szépen gondozott szőlőskertek között visz az út felfelé. A hegy azért is különleges, mert a Beregi részen ritka honfoglaláskori temetkezési leletegyüttes került elő itt a 70-es években, egy pince alapozásakor.
A hegytetőn, a kilátóról csodás a panoráma, a Beregi-síkságot és a Beregszászi-hegyeket is látni. Fájó szívvel nézem a gyönyörű Kárpátok vonulatát, ki tudja, eljutunk-e még valamikor arra a vidékre.

Megyünk tovább, irány Nagyar, a csodás szépségű Luby-kastély a zenélő rózsakerttel.
A kastélyt Luby Géza építette 1879-ben felesége érkezésére. A kastély körül az országban egyedülálló rózsakertet hozott létre, amelyben minden nap sétát tett feleségével. A kitűnő ízlésű, korát meghaladó szellemiségű Luby Géza jó barátja volt Petőfi Sándornak. A költő többször is vendégeskedett a családnál.
Miután bejárjuk a korabeli bútorokkal berendezett kastélyt, egy kisfilmet is megnézünk a bálteremben.
A Rózsakertben közel ötezer tő rózsa virágzik. Séta közben halk zene szól, szökőkút és szobrok díszítik a kertet. A témában szakértőként megállapítjuk, hogy a fagyi, amit a Rozarium kapujánál kapható, szintén remek.

Visz a busz tovább, Szatmárcsekén vár az ebéd, utána frissítő kávé, majd a Kölcsey kiállítás következik, amely a nagy költő és hazafi használati tárgyait, személyes bútorait, relikviáit, könyveit mutatja be. Életnagyságú portréját, valamint tablókon láthatjuk a legkiemelkedőbb műveit. A költő 23 évig élt a faluban, itt írta a Himnuszt, és itt hunyt el 1838-ban. A falu temetőjében helyezték örök nyugalomra, végakarata szerint.
Nem hagyhatjuk ki a látnivalók közül: a híres csónak fejfás temetőnél állunk meg.
Sétálunk a sírok között, olvassuk a vésett szövegeket a fejfákon, csendben beszélgetünk páran, és ugyanarra a következtetésre jutunk. Sokkal emberközelibbek ezek a faragott fejfák, mint a kő síremlékek. A fa átalakulása, ahogy egyre fakul, sötétedik, nekem az emberi múlandóság köszön benne vissza, az elmúlás természetes rendje.
Visszaúton a buszhoz Ildi barátnőm apró táblát fedez fel az egyik kiskapun. Átkukucskálunk a kerítésen, az udvarból egy kedves bácsi invitál befelé. Nem mondunk nemet, apró kisházból múzeummá, bolttá alakított helyiségbe visz, ahol kiderül: a bácsi Korpás István fejfafaragó mester. Büszkén viseli a Magyar Kultúra Lovagja címet, amivel a világban csak 800-an dicsekedhetnek. Nagyon sok fejfát ő faragott a temetőben. Mesélne még, mi meg hallgatnánk napestig, de üzenik, hogy bennünket vár a busz, úgyhogy megszaporázzuk lépteinket.

Következő megállónk a nagy író, Móricz Zsigmond emlékháza, Tiszacsécsén. Az apró házban, amit édesapja a saját kezével épített, élete első hat évét töltötte. A berendezési tárgyakat, a korabeli bútorokat a Nyilas rokonságtól szerezték be, és láthatjuk a nagy író bölcsőjét is.
A falu emléke egész életében meghatározó élmény maradt számára. Több művében is visszaemlékszik erre a időszakra.

„Énnekem Csécse marad a tündérsziget, ahová mindig visszavágytam, ahová mindig úgy tér vissza az emlékezet szárnyán a lelkem, mint a boldogság és a béke kedves szigetére"

Innen is indulnunk kell, következő úticélunk Túristvándi. Az Öreg-Túr partjára, mesebeli környezetbe épült a ma is működőképes vízimalom. A malmot 1315-ben már írásban említik. Vezetőnk elmondta, Európában egyedülálló szerkezete van. Az is különlegessége, hogy hengerekkel, nem malomkővel őrölték benne a gabonát. Bejárjuk az épületet, csodáljuk itt is a régi mesterek leleményességét, igényes, pontos munkáját. Sokkal kevesebb eszközzel, lehetőséggel, de mesterségük iránti mély alázattal, és szeretettel igazi csodákra voltak képesek. Egy valamilyük mégis több volt - az IDŐ, amit tőlünk elvettek.
Kimegyünk az épületből és nézzük, ahogy a hatalmas kerekek beindulnak, ahogyan régen is, és vidáman incselkedve kapnak bele a Túr vizébe. Jó hallgatni ezt a csobogást. Az öreg vízimalom és a még öregebb Öreg-Túr meséje még nem ért véget.
Gyönyörű ez a vidék, annyi rejtett csodát tár a nyitott szemmel és szívvel érkezők elé. Hazaindulunk, újabb élményekkel gazdagabban. Köszönet a szervezésért, Imi.

Papp Hajni

Galéria