Most többek között arról olvashattok, hogyan látja a MÁV-ot, miért jött a MÁV-hoz, mit gondol a szakszervezetek szerepéről, és hogy mennyiben tér el a jelenlegi politikai feltételrendszer a korábbitól.

Szeptember elsejei VÉT-ülés szóról-szóra.

"Egységes vállalat az én szememben [a MÁV], függetlenül az éppen aktuális jogi struktúráitól (…). A kommunikációban a nemzeti vasúttársaságot fogom – ahol csak tudom – használni, és ahol eszembe jut, persze.

Azt gondolom, hogy ez jól szemlélteti talán azt, hogy nem pusztán egy klasszikus értelemben gazdálkodó szervezetről, hanem egy ennél nagyobb, többet, mást is jelentő fogalomról gondolkodom, amikor a MÁV-ról, illetve a MÁV-Csoportról gondolkodom.

Azt gondolom, érdekes, hogy egyik – mondjuk így: nem túl sikeres – kísérlet után az ember ép ésszel, ha van civil foglalkozása, miért vállal el egy ilyen pozíciót. Ezt én azért tettem, mert úgy láttam, hogy hosszú évek után először van olyan külső környezeti feltételrendszer, kezd kibontakozni legalábbis egy olyan külső környezeti feltételrendszer, vagy ha úgy tetszik: politikai feltételrendszer, ami azért lényegesen más, mint a korábbiak.

Az egyik ilyen szempontból fontos dolog az, hogy úgy veszem ki, úgy látom, hogy az egyéni közlekedés, és annak infrastruktúrájába ölt milliárdok után, amik biztos szükségesek voltak, a mostani kormány, illetve a politika felismerte, hogy a közösségi közlekedés infrastruktúrájának, illetve vállalatainak támogatása elodázhatatlan feladat. Ezen belül is azt gondolom - és a külső politikai kommunikáció szintjén nyilván önök is találkoztak ezzel - még egyfajta vasútprioritást is ki lehet olvasni, illetve, ha úgy tetszik, [a vasút elsőbbségét] nem virágnyelven, hanem explicit módon, több politikai fórumon megerősítették. Azt gondolom, hogy egy ciklus elején, amikor van egy kétharmados, erős többsége egy politikai erőnek, akkor szakmapolitikai kérdésekben kész és képes lehet arra, hogy jelentős dolgokat csináljon, és hozzon létre.

A másik problémakör, amit érzékelek az alapvetően az, hogy a belső folyamatok – talán az előzőekből eredeztethetően – rendkívül bürokratikusak, hihetetlen adminisztratív terheket rónak a vállalatra, a vezetés mozgástere elképesztően szűk. Én még ilyen vállalatot nem is nagyon láttam, ahol ilyen szintű döntésekhez miniszteri jóváhagyást kellett szerezni, mint itt. Ezzel együtt, ezeknek az egyébként a vállalatvezetést erősen korlátozó szabályoknak az eredménye ugyanakkor nem tükröződik valami frenetikus eredményekben. Azt gondolom, hogy ez a fajta megközelítés is revízióra szorul, csak úgy, mint a vállalaton belül kialakult hihetetlen bürokratikus, és az államigazgatás egyéb szintjeire jellemző megoldások elburjánzása.

Hihetetlen mennyiségű papír készül, gyakorlatilag az embernek az az érzése, hogy a klasszikus bürokratikus játék megy, nevezetesen, hogy miután senki sincsen igazából tisztában a feladataival, illetve a kompetenciáival igyekszik lelkiismeretesen ellátni a feladatait, amiről úgy véli, hogy az övé, és egyébként minden felelősséget lehetőleg föltolni, aminek következtében folyamatosan a felsővezetés irányába nyomás nehezedik a szervezetre. Aminek következtében nem vagy, lassan, vagy rossz döntések születnek. És ezek mindegyike között és/vagy kapcsolat van.

Tehát, meggyőződésem, hogy ezek a bürokratikus struktúrák és működési problémák és a hatékonytalan működés ide vezethető vissza. Ugyanakkor azt is érzékelem, hogy a vállalat még ezzel együtt is sokkal jobb helyzetben van, mint amilyen a külső megítélése, és azt gondolom, hogy ezen a területen van sok olyan dolog, amire akár a vállalat maga büszke is lehetne. Ez nem kerül sajnos hangsúlyozásra, sokkal inkább a vállalattal kapcsolatos működési panaszok és anomáliák uralják el a vállalattal kapcsolatos légkört.

(…) Hogyha ezt a trendet, ami az elmúlt évtizedekben kialakult – és monoton csökkenő trendben van a vállalat – ezt most nem állítjuk meg, nem én egyedül, természetesen, hanem a vezetés, és mindenki, aki egy épeszű dolog mögé fel tud sorakozni, akkor gyakorlatilag egy üres, kiürült, ügyfelek nélküli, utasok nélküli vállalat rémképe is felsejlik előttem. Ezért azt gondolom, ha nem is a legutolsó pillanatban, de az utolsó előtti pillanatok egyikében vagyunk, ahhoz, hogy fölfele fordítsuk ezt a dolgot.

(…) Kellene valahogy mérnünk igazából a vállalat teljesítményét, és mindent abból az aspektusból megnézni, hogy mi szolgálja leginkább az ügyfeleink, az utasaink igényeit, és ezt hogyan lehetne minél hatékonyabban megoldani. Nyilván nem kerülhető meg ez a hatékonysági kérdés sem, minden ilyen állami vállalatnál kérdés és elvárás, hogy a közpénzekkel a lehető legoptimálisabb módon bánjanak Természetesen, az embernek ez is dolga és célkitűzése, hogy a szükségtelen, rossz erőforrás-allokációs folyamatokat megváltoztassa, és ebből olyan tartalékokat nyerjen ki, amit a vállalat egyéb, nélkülözhetetlen fejlesztésére lehetne fordítani.

A harmadik, amit kiemelnék itt, ez pedig az, hogy rendkívül rossz a vállalat külső, morális megítélése, rendkívül kedvezőtlen, és körbelengi a korrupció – vagy kimondva, vagy kimondatlanul – vádja, ami azt gondolom, hogy hosszú távon a szakmának is ártalmára van. Nem csak arról van szó, hogy egy-egy ember[rel] vagy egy-egy konkrét ügyben problémák vannak, hanem azt is, hogy lassan és biztosan – a szolgáltatás minőségének folyamatos elvesztésével párhuzamosan – a vállalatnak egy olyan megítélése van, ami meggyőződésem, hogy nem lehet a szakma érdeke.

Én azt gondolom, hogy nekem egy tőkém van, (…) az üzleti jóhírnevem. Meggyőződésem, hogy fölülről vezérelve, komoly erőfeszítéseket kell tenni ezen a fronton, és mindenképpen fontosnak gondolom, hogy egyfajta morális megújulás is végbemenjen a vállalaton belül (…)., aminek következtében azt gondolom, hogy javulhat a presztizse kifelé is a dolognak. (…) Nyilván könnyebb látványos projekteket csinálni, ha rendkívül sok erőforrás áll az ember rendelkezésére, de sokkal nehezebb akkor, ha nincs pénz, vagy nincs elégséges pénz, de akkor is lehet tenni ennek a dolognak az érdekében.

Ahogy az eszközeink élettartama, egy ilyen megújulás és átalakulás is egy hosszadalmas folyamat,  és azt gondolom, hogy ebben a folyamatban én partnerként számítanék a szakszervezetekre is. Tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos (…) kérdésekben szemben állunk, vagy szemben ülünk egymással, vagy lehetnek olyan kérdések, amikben nem értünk egyet, de azt gondolom, hogyha alapvetően és érzékelhetően ezeket a célokat el lehet fogadni, akkor nem feltétlenül kell, hogy a vállalatvezetés és a szakszervezetek között ne legyen normális kapcsolat.

Kívülről jövő emberként, persze, nekem van valami, valószínűleg nem túl jó képem arról, hogy eddig ez hogy volt, bejőve a vállalatba, azt gondolom, hogy nem annyira rossz, mint amilyennek kívülről látszik. Ez is olyan kérdés, ami belülről talán kevésbé zavaró, mint amilyennek kívülről megítélhető. Ezzel együtt én értelemszerűen érdekelt vagyok abban, hogy az általam vélelmezetten pozitív célok mögé – adott esetben és bizonyos korlátok között – a szakszervezetek mögött álló munkatársi gárda is fel tud sorakozni. Ezzel kapcsolatban – és ezzel aztán zárnám is a dolgot – alapvetően azt a megállapodást kötöttem a miniszter úrral mielőtt elvállaltam ezt a megbízást, hogy ott kezdjük a közép-, hosszútávú kormányzati stratégiai munkának a megalapozását, hogy megkérdezzük a szakmát, hogy mi az álláspontja, véleménye arról, hogy (…) milyen elképzelései vannak a vasút jövőjéről, ne adj Isten, akár alternatív elképzelései vannak a vasút jövőjéről. Nyilvánvalóan ez a szakma stratégia, vagy vállalatfejlesztési koncepció szempontjából első körben, nulladik verzióban a felsővezetésnek a kötelessége, dolga, hogy egy durva verziót letegyen az asztalra. Ezt a projektet elkezdtük, a tervem az, hogy amikor ez olyan állapotban van, hogy már ki merjük adni a kezünkből, akkor ezt a koncepciót megvitatnánk – ha úgy tetszik – szélesebb körben a munkatársi gárdánkkal, illetve a szakszervezetekkel is. Ha ennek a vitának, vagy eszmecserének a keretében épeszű, és számunkra is akceptálható javaslatokat kapunk, azokat igyekezni fogunk beépíteni az anyagba. Amikor ez megvan, akkor azt gondolom, hogy természetesen szükség van bizonyos külső köri, a szakmakultúráján belül lévő olyan szervezetekkel való diskurzusra is, akik kívülről látják a vállalatot, ott is nyilván egy nem túl bő lére eresztett, és értelmes konzultációsort gondolnék lefolytatni. És csak ezután nyújtanám át kötve, fűzve a miniszter úrnak azt az anyagot, ami a terveim szerint, a vágyaim szerint egy része lesz annak a közösségi közlekedési koncepciónak, amiről az elöljáróban beszéltem, és amiről reményeim szerint a kormány még talán az idén dönteni tud. Én nem nyilatkozhatom a miniszter úr nevében, természetesen, az még egy opció, hogy ő még egyfajta, széleskörű társadalmi vitát is lefolytat majd a koncepcióról.

Én azt tartom fontosnak, hogy legyen egy elfogadott kormányzati koncepció, hogy ez lehetőleg építkezzen, vagy támaszkodjon a szakmakultúrában meglevő értékekre és elképzelésekre. Azt gondolom, hogy menedzsment-szempontból is csak az a stratégia hajtható végre épeszűen, ami a közbeiktatott – ha úgy tetszik – a stratégia alanyát jelentő humánerőforrás vagy emberek részvételével készült, és nem csak a végrehajtást bízzuk rájuk, hanem megkérdezzük őket, van-e véleményük, és utána pedig megpróbáljuk meggyőzni őket arról, hogy miért gondolja a vállalatvezetés – vagy ebben az esetben bizonyos értelemben a kormányzat – hogy azokat az irányokat veszi, amit gondolt.

Én ezt tanultam menedzsmentből, és azt gondolom, hogy ez egy épeszű megközelítés. (…) Azt gondolom, hogyha a politika is megadja azt a fajta támogatást, amiről megelőzően beszéltem, akkor egy épeszű olyan helyzet jöhet létre, amikor pozitív irányba indulhatnak a dolgok. És lassan, lépésről-lépésre egy csomó belső problémánkat meg tudjuk oldani. Azt is gondolom, hogy ez egy (…) lassan induló, és aztán begyorsuló folyamat, mert pozitív szinergiák is léteznek, pozitív visszacsatolások is léteznek. Tehát ahogy egy lefele tartó spirál lehet egyre gyorsabb és meredekebb, ugyanúgy, azt gondolom, hogy egy fölfele irányuló spirált is – ha egyszer elindítjuk ezt a hatalmas vonatot, vagy hajót – akkor azért azt gondolom, hogy utána már a gyorsítása az is megoldható. És akkor tényleg el lehet emelni attól a ponttól, ahol azt gondolom, hogy most az embereknek – az akár itt dolgozóknak – döntő többsége jelentős erőfeszítése mellett éppen a működőképesség határán, vagy ahhoz közeli állapotban van. Ehhez kérném én a magam részéről a támogatásukat, és épeszű együttműködésüket a dologban."